A metafora - teljes összefoglaló!

Pl." Szívemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája" (Petőfi János vitéz) A gyöngyház Iluskát jelenti, vele azonos.
" Hé fiúk ! Amott ül egy túzok magában." ( Arany János Toldi) A túzok alatt Miklóst értjük,pedig a költő ki sem mondta.

A metafora két dolog, tárgy, esemény, vagy személy azonosítása , valamilyen külső vagy belső tulajdonság, hangulati hasonlóság alapján.


(görög szó, metaphora, epiphora, lat. translatio) ‘átvitel’a jelentése

Kép (trópus), a klasszikus retorika névátvitelre épülő szóképe. Két fogalom vagy jelenség kapcsolatán alapul közös külső vagy belső vonásaik vagy hangulati egyezés alapján. A metafora szemantikai sűrítettsége a tartalom és a hordozó együttes jelentéséből fakad, a két dolog képzetének kölcsönhatása eredményezi. Alaki hasonlóságuk miatt nevezzük a gabona termését szemnek, az elektromos izzót villanykörtének, funkcióbeli hasonlóság miatt beszélünk az ország szívéről, érzelmi-hangulati motiváltságúak egyes becenevek, kedves megszólítások, pl. csillagom. Szófajukat tekintve a fenti metaforák főnéviek. Más szófaj is állhat metafora szerepben, pl. melléknévi: a gyászos idő, színes program, igei: a rohan az idő, ébred a természet. Szerkezetileg lehet a metafora teljes vagy egyszerű. A teljes metaforában jelen van mind a fogalmi (tartalom), mind a képi (hordozó) elem. Pl.

„Országok rongya! könyvtár a neved,”

(Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban);

„...az érdek, tudniillik a személyes érdek melegsége parányi szikra nagy télben.”


A metafora az egyik leggyakrabban használt szókép nemcsak az irodalomban, de a hétköznapokban is (pl. arcüreg, faiskola, hegygerinc, súlyos nehézségek, elhasal a vizsgán). Mindig két dolog kapcsolatán alapul, amely kapcsolat lehet külső, belső vagy hangulati hasonlóság. Például:

„A szerelem sötét verem” (Petőfi Sándor: A szerelem, a szerelem… – részlet)

„Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...” (Vajda János: Harminc év múlva – részlet)


A hasonlattól az különbözteti meg, hogy a két elem közti hasonlóság nyelvileg azonosságként jelenik meg: a költő nem úgy beszél a szerelemről, mint egy sötét veremhez hasonló dologról, hanem úgy, mintha valóban sötét verem lenne. A metafora tehát névátvitel: egy szót egy teljesen más denotatív jelentéssel rendelkező szó helyett, tulajdonképpen azzal egyenértékűként használunk.

A metafora szerkezetét tekintve kétféle lehet. A teljes metaforában szerepel az azonosított és az azonosító. Például:

„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő” (William Shakespeare: Ahogy tetszik – részlet.
Szabó Lőrinc fordítása)

„Kis hajó az én reményem,
Sem árboca, sem kormánya;
[...]
Lelkem, a tenger hajósa,
Retteg újabb kikötőtül” (Arany János: Reményem – részlet)

„S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken” (József Attila: Külvárosi éj – részlet)


A csonka metafora egytagú, nem nevezi meg az azonosítottat. Például:

Virágot a virágnak!

„Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!” (Szabó Lőrinc: Varázskert – részlet)


A metaforák szófaji szempontból többfélék lehetnek: a gyakori főnévi metafora mellett vannak melléknévi és igei metaforák is. Például:

Melléknévi metafora

Égető problémák állnak előttünk.

„Ragyoghat még a nap,
bennem már holtomig ez a
nyárölő alkonyat.” (Kányádi Sándor: Két nyárfa közt, a dombtetőn… – részlet)

Igei metafora

Majd’ felrobbant a dühtől.

„Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült” (Vörösmarty Mihály: Előszó − részlet)


A hasonlatban az összekapcsolt két különböző dolog azonos érzést vált ki bennem, de azért két különböző dolog marad. Egyet érzek, de még kettőt látok. Ám ebben is van már valami, ami diszkvalifikálja az empirikus valóságot, ami azt mutatja: hogy a lélek valósága nem párhuzamosan megfelelő mindenben a külső valóságnak. Mert sok külső különbség ime nem különbség a lélek számára. Ez azt mutatja látszólag, hogy a lélek kevésbé differenciált, szegényebb az empiriánál. Viszont az az egy érzés, melyet a hasonlat két eleme definiál, mint olyan egyáltalában nem talál őt kifejező dologra a természetben és ezért kell kettővel definiálni. A lélek számára a világ adott színei kevesek és kevernie kell őket a hasonlatban. Ha az egyik empirikus dolgon keresztülnézve, csak a másik empirikus dolgot látom meg, akkor mi az új, mi a «más», amit a metaforában látok és mutatok? Mért reálisabb az elébb mondott metaforában a liliom az arcnál, hogy azt diszkvalifikálhatja? - Nem irreálisabb. És a metaforában egymást diszkvalifikálhatják a dolgok. Mert az a liliom, melyet én az arcban felismerek, nem azonos többé a kertészeti objektummal. Mert minden metaforát a túlsó oldalról is nézhetek és ha a liliomot egyszer megláttam az arcban, akkor a liliomban is látni fogom az arcot. A modern líra történetében szembeszökő a hasonlatok mindinkább való elmaradása és a metaforák szaporodása. Ez nem esztetikai divat csupán. Ha a metafora teszi teljessé az empiriának ama diszkvalifikálását, melyet a hasonlat csak sejtet, akkor kétségtelen, hogy a metafora a lélek nagyobb önérzetét, realitását jelenti (mert ettől lesz könnyebbé és keverhetőbbé az empiria). Már pedig mondottuk, a líra fejlődése a lélek fejlődése a magány felé, ami úgy történik, hogy egyre több réteget hántva le magáról, mint idegent, mint irreálisat, a lélek egyre valóságosabb és esszenciálisabb lesz. Nagyobb magány, nagyobb realítás, nagyobb metaforalátás, ez a líra útja. A metafora mégis különbözik a «liliomarctól,», de a «biborharagtól» is. Utóbbiakban (mindennek ellenére, amit a metaforáról mondtunk) mégis az arcról, meg a haragról van szó, bár egy felszínes formájukon túl levő Sinn-jük revelálódik. A «Silberschauer» metafora azonban sem a Silbert, sem a Schauert nem tolja előre. Itt nem egyik fogalmat színezi, értelmezi a másik, itt egy harmadik dolog neveződik meg, melynek egyáltalában nem volt neve. Egyforma keverésben harmadik szín jön létre. Itt nem valamely ismert és látható dolognak a metaforában revelált rejtett értelméről van szó, hanem egy a metaforában megérzékített értelemről, mezetelen Sinnről, melynek semmiféle látható megnyilatkozása a természetben nincsen. (Mint ahogy Plató egében is vannak talán ideák, melyeknek semmiféle konkrétum nem felel meg.)