A mohácsi csata- a középkori Magyarország bukása

A mohácsi csata a magyar nemzet egyik legnagyobb tragédiája, a középkori Magyarország virágzását zárta le. A csata során elvesztettük a királyt és az országot irányító főpapságot, illetve a bárók jelentős részét is a több, mint 20 ezer katona mellett. A vereség mind katonai, mind politikai szempontból igen súlyos volt, a következmények pedig megpecsételték az ország sorsát. A törökök innentől kezdve akadálytalanul jutottak el az ország belsejébe és foglalták el Budát is.

Az ország király nélkül maradt, ami ismételten trónviszályt váltott ki, ami csak gyengítette az ország helyzetét a külső támadással szemben. A csata jelentősége miatt többen is foglalkoztak vele, napjainkban is zajlanak régészeti feltárások is a csata vélt helyének környékén.

A Magyar Királyság helyzete a mohácsi csatát megelőző időszakban

I. Mátyás halálát követően (1490) az országban ismét trónviszály alakult ki. Mátyás fiát, Corvin Jánost nem engedték királlyá koronázni a magyar főurak, helyette II. Ulászló (1490-1516) foglalta el a magyar trónt. Ő csak úgy nyerhette el a magyar koronát, ha biztosította a magyar rendeket, hogy megválasztása esetén nem folytatja Mátyás politikáját, nem folytat hódító háborúkat és az országot is a saját költségén védi a török támadásokkal szemben. A rendkívüli hadiadóról is le kellett mondania, így a „fekete sereg” fenntartását teljes mértékben az uralkodó saját jövedelmeiből kellett finanszíroznia. Ennek következményeként jelentősen csökkentek a király bevételei, a sereget is fel kellett oszlatnia, mivel nem tudta a zsoldot kifizetni. Emiatt a törökkel kötött 1483-as békét többször is megújította.

Ulászló, hogy a hatalmát biztosítsa megegyezett a Habsburgokkal is 1491-ben a pozsonyi békében. Ennek értelmében, ha nem születik fia a trónt Habsburg Miksa és utódai öröklik a trónt. A béke megőrzése miatt lemondott Mátyás ausztriai hódításairól is. A köznemesek sem támogatták a királyt, mivel uralkodása alatt a bárók helyzete megerősödött és saját bandériumokat állítottak, amikkel a hatalmukat védték. A nagy múltú nemesi családok közül több is kihalt, a helyüket olyan családok vették át, akik korábban nem rendelkeztek nagyobb befolyással. Már ekkor Szapolyai János lett az ország egyik legnagyobb hatalmú főura, akit a köznemesek is támogattak. A belpolitikai helyzet tehát nem II. Ulászlónak volt kedvező.

A királyt 1504-ben szélütés érte, ami a Habsburg Miksával kötött egyezség értelmében lehetőséget adott volna a király halála esetén Miksa királlyá koronázására. Ez ugyan nem történt meg ekkor és a rákosi végzés is érvénybe lépett, de nem is adott bizakodásra okot. A rákosi végzés (1505) kimondta, hogy a magyar trónra csak magyar születésű király kerülhet a király halála után, ami Szapolyai János helyzetét erősítette meg. A belső viszályt csak Lajos születése szüntette meg 1506-ban, hiszen így volt örököse a trónnak.

A belső konfliktus miatt II. Ulászló és a bárók nagy része továbbra is a Habsburgokkal akart jó kapcsolatot kialakítani, így házassági szerződéseket írtak alá velük. Az első ilyet 1506-ban még titokban kötötték meg, de 1515-ben már ünnepélyes találkozón írták alá a szerződéseket, amik tartalmazták II. Ulászló lánya, Jagelló Anna házasságát Habsburg Miksa Ferdinánd nevű unokájával, valamint Lajos nevű fia Miksa másik unokájával, Habsburg Máriával kötendő házasságát. A kettős szerződés jól mutatja, hogy II. Ulászló a Habsburgok mellett kötelezte el magát végérvényesen.

A parasztok helyzete folyamatosan romlott II. Ulászló uralkodása alatt. A bárók az adókat behajtották, a népesség növekedése miatt pedig a zsellérek száma megnőtt, így egyre szegényebbek lettek. A nemesség döntései, amivel a jobbágyokat korlátozták felháborították a parasztokat. Ebben a helyzetben hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek X. Leó pápa felhatalmazásával a keresztes hadjáratot a török ellen 1514-ben. A rendek ugyan ellenezték a toborzást, de érdemben nem tudtak fellépni ellene. Az ország több pontján gyülekeztek a keresztesek, akiknek az üdvözülés ígérete elég volt a hadba vonuláshoz.

Vezetőjük Dózsa György végvári katona lett, mivel a nemesség nem vállalta a vezetésüket sem. A parasztok növekvő létszáma miatt és a fosztogatásoktól félve a kormányzat le akarta állítani a toborzást, de ezt a keresztesek árulásnak ítélték meg és a nemesek ellen fordultak. Dózsa seregét végül Szapolyai János tudta szétverni Temesvárnál több csata után. A felkelés vezetőit kegyetlenül kivégezték, a jobbágyokkal szemben pedig megtorló törvények léptek életbe.

A déli végvárak helyzete a király tehetetlensége miatt kilátástalan volt. Az uralkodó saját jövedelmeiből nem tudta fenntartani a végvárakat és nem tudta kifizetni a katonákat. A pápától és a velencei dózsétól kapott pénzek sem mindig jutottak el Délvidékre, így a várak állapota romlott, az ottani katonák pedig elhagyták helyüket a kifizetetlen zsoldok miatt. Ebben a helyzetben az Oszmán Birodalommal szembeni védekezés egyre nehezebb volt, mivel a törökök helyzete megerősödött a Balkánon és tartani lehetett egy újabb, nagymértékű török hadjárattól. Ebben a helyzetben a béke fenntartása lett volna célszerű, de a Habsburgokkal kötött szövetség miatt ez is egyre nehezebb feladat volt a királynak.

II. Ulászló halála után fia, II. Lajos lépett a trónra (1516-1526), aki ekkor még tízéves volt. Kényszerű lépésként, hogy a külföldi gyámságot elkerüljék nagykorúsították és egy tanácsot neveztek ki mellé. Uralkodása idején a király hatalma tovább csökkent, Szapolyai pedig megerősödött. A magyar belpolitikai helyzet egyre zűrzavarosabb lett, ami nehezítette a törökkel történő megegyezést is.

Ebben a helyzetben küldte I. Szulejmán (1520-1566) a követeit a királyhoz, akiket fogságba vetettek, kiprovokálva ezzel a török támadást. Szabács és Nándorfehérvár elfoglalása után nyitva állt a dunai út a török előtt 1521-től. A Délvidék főkapitányává ugyan kinevezték Tomori Pált, de nagyobb sikereket nem tudott elérni a törökkel szemben, a végvárak sorban estek el.

Az uralkodó próbált reformokat véghezvinni és megerősíteni a hatalmát, de ezekkel csak a Habsburg ellenességet növelte (1515-ben elvette Habsburg Máriát), a kormányzásban nem voltak eredményei.

A mohácsi csata

A magyar udvar már 1525-ben értesült a készülődő török támadásról. A király ugyan utasítást adott ki, hogy fel kell készülni a török támadásra, de nem volt elég pénz a védelem megerősítésére. Tomori hiába kért pénzt a katonáinak nem kapott, visszatérve délvidéki seregeihez pedig a végvári kapitányok sorban adták be lemondásukat. Ez a helyzet sem hozott változást a magyar rendek hozzáállásában, mivel a következő országgyűléssel voltak elfoglalva, nem a török veszély elhárításával. Az országgyűlés vége felé hoztak először határozatot a védelem megerősítésével kapcsolatban, a hadiadó szedéséről és a nemesek kötelező katonaállításáról 1525-ben.

A védelmi intézkedések végrehajtásához azonban nem volt elég pénz, így II. Lajos segítséget kért más európai uralkodóktól és a pápától is. V. Károly és Habsburg Ferdinánd nem adott semmilyen segítséget sem, a pápa és VIII. Henrik aranya pedig későn érkezett. A pápai nuncius szerint 1526 telén a magyar sereg felkészültsége siralmas volt, a török támadás eredményessége már ekkor biztos volt.

A szultán serege június 30-ra elérte Nándorfehérvárt, majd több kisebb végvár elfoglalása után átkelt a Dunán. A magyar sereg nem indult el ellene, mivel a királynak nem volt pénze a hadba vonulásra, kölcsönt nem kapott, a főurak pedig a királyra vártak. Egyedül Tomori Pál tartózkodott a közelben, akinek a saját, kb. 1500 fős seregével viszont esélye sem volt a török túlerővel szemben, így kénytelen volt megvárni a magyar fősereget.

A király végül július 20-án elindult Budáról, miután Szapolyai Jánoshoz futárt küldött támogatásért. A csapatai lassan haladtak. Útközben kb. 12 ezer főt tudott összeszedni, aminek jelentős részét a pápai nuncius által toborzott külföldi, cseh, olasz, német zsoldosok adták. Őket a pápa fizette. Augusztus 16-án a király Szapolyai Györgyöt és Tomori Pált nevezte ki a sereg vezetőjének. A csata helyszínének Mohácsot jelölték ki, de több csapat is még úton volt a király táborába. A királyi sereg augusztus 14-én indult el Tolnáról Mohácsra, ahová augusztus 24-én érkeztek meg. A törökök és a magyarok között csak a Karasica- patak mocsarai voltak, az előcsatározások már ekkor elkezdődtek. A patak átjáróit nem védték a magyarok. A törökök augusztus 28-án átkeltek a patakon és másnapra parancsot adott I. Szulejmán a támadásra.

A magyar sereg augusztus 29-re 20-25 ezer főt számlálhatott, aminek a nagy része zsoldos gyalogság volt. A horvát, a cseh és a Szapolyai vezette erdélyi hadak még nem voltak itt. A török sereg kb. 60 ezer fő lehetetett.

A mohács melletti sík terepet a magyarok választották ki. A magyar táborban többen is meg akarták várni Szapolyait, valamint a horvát és a cseh csapatokat, akik már nem voltak messze, de Tomori a csata mellett döntött. Valószínű, hogy a török lovasok miatt nem tudtak volna visszavonulni és megvárni a hiányzó seregeket, illetve minél messzebb akarták megvívni az ütközetet Budától. A magyar sereg már hajnalban két harcvonalba fejlődött, széleken a lovasság, középen a főleg zsoldosok alkotta gyalogság volt. A magyar sereget igyekeztek minél jobban széthúzni, ezzel akarták elkerülni a körbezárás veszélyét. A második harcrendet a nemesi bandériumok alkották, ennek a létszáma jóval kisebb volt ez első harcvonalnál. Ők voltak a tartalék haderő. A király testőrségét kb. 1000 nehézlovas alkotta gyalogosokkal és könnyűlovassággal.

A haderő felállításával kapcsolatban több probléma is volt. Ha az első vonal vereséget szenved, akkor a második vonalat könnyebb bekeríteni, illetve a hadsereget is nagyon korán állították fel, mivel a csata csak délután 3-kor kezdődött el, így a katonák sokat várakoztak a melegben. Végezetül a szultán serege gyorsan átlátta a felsorakoztatott haderőt és a saját csapatait ehhez tudta rendezni. A létszámbeli fölényen kívül a törökök modern haditechnikával is fel voltak szerelve, kb. négyszer több ágyújuk volt, mint a magyar seregnek, a janicsároknál pedig sokan puskával is rendelkeztek. A török sereg csak kora délután érkezett meg a csata helyszínére, a nehéz terep miatt pedig annyira elfáradtak, hogy a szultán másnapra akarta helyezni a csata kezdetét. A török sereg elkezdett letáborozni, ami miatt Tomori kénytelen volt oldalvédet küldeni a király testőrségéből Ráskai Gáspár, Török Bálint és Kálnay János vezetésével. Tomori arra számíthatott, hogy a csatát még aznap megvívják, így a szultán seregét elemenként, külön-külön akarta megverni, amibe a király beleegyezett. A támadást a jobbszárny kezdte meg a gyalogsággal együtt, ami zavart okozott a török haderőben és menekülni kezdtek. A balszárny ekkor még nem kezdett el támadni, mivel vele szemben a törökök még fel sem tudtak sorakozni. Tomori a sikert látva kérte a második harcvonal támadását a királytól, akik mire bekapcsolódtak a csatába a jobbszárny elkezdett visszavonulni. Ennek oka valószínűleg a janicsárok sortüze lehetett. Ekkor eshetett el Tomori is, akinek a fejét a szultán sátra mellett kitűzték. Az első lovasroham visszaverésével a csata is eldőlt, mivel a balszárny nem tudta legyőzni a vele szemben harcoló anatóliai hadtestet, a gyalogságot pedig a török ágyuk törték meg. A gyalogságot bekerítették és lemészárolták, a lovasság pedig menekülni kényszerült. A sereg vezető nélkül maradt. A másfél- két órás csatában elesett 4 ezer lovas és 10 ezer gyalogos, a magyar egyházi és főúri elit több tagja, végezetül a király is meghalt menekülés közben, a Csele- patakba fulladt.

A horvát csapatok és Szapolyai seregei sem értek oda a csatába. Frangepán Kristóf még szeptember 1-én is a horvát csapatok gyülekezését várta, Szapolyai pedig Szegedig ért Erdélyből a magyar sereggel augusztus 29-ig. A magyar seregből kb. 4 ezer gyalogos élte túl a csatát. Az ágyuk és a felszerelés teljes egészében török kézre került. A csata végeztével a törökök egész éjjel várták a magyar támadást, csak másnap vált a szultánnak is hihetővé a meglepő győzelem. Ezt követően rövid pihenőt tartottak, majd Buda irányába kezdtek vonulni.

A lassan mozgó török seregnek több, mint 10 nap kellett, hogy elérjék a budai várat. A vár védtelenül állt, az udvar elmenekült Pozsonyba. A törökök kirabolták a várat, a várost pedig felégették. Ezután visszavonultak dél felé szeptember 25-től. A nép kénytelen volt menekülni, amikor pedig ellenállásra került a sor kegyetlenül lemészárolták őket, vagy fogolyként elvitték magukkal az embereket. A kivonulásukat Szapolyai sem merte megzavarni a saját 10-15 ezer fős seregével, pedig még ekkor is Szegednél tartózkodott. Feltételezhető, hogy már a királyválasztásra tartalékolta az erőit.

A török kivonulása után az országban ugyan nem maradtak török csapatok, de király nélkül volt és a végvári rendszer összeomlásával teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került a várható török támadással szemben.

Mohács után

A király nélkül maradt országot a trónharc veszélye fenyegette. Elsőként Szapolyai jelentette be igényét a magyar trónra, őt a köznemesség is támogatta, mellette szólt még hadserege és hatalmas birtoka is. A rákosi végzés értelmében királlyá koronázták 1526 novemberében Székesfehérváron (1526-1540). A rendeket a rendi jogok széleskörű biztosításával maga mellé tudta állítani Szapolyai.

A főnemesek viszont 1526 decemberében Pozsonyban I. (Habsburg) Ferdinándot választották királlyá. Így bekövetkezett a kettős királyválasztás. A belpolitikai érdekek mellett a bárók segítségre számítottak a török elleni harcokban a Habsburgoktól. Ferdinánd a bátyjától, V. Károlytól kapott segélyen azonban zsoldossereget toborzott és Szapolyait visszaszorította Lengyelországig 1527-ben, ezt követően pedig megkoronázták őt is Székesfehérváron (1526-1564). Szapolyai azonban visszatért Erdélybe és tárgyalni kezdett I. Ferenc francia királlyal, aki harcban állt a Habsburgokkal. A francia király azonban vereséget szenvedett, így nem tudta támogatni Szapolyait, akit a szultánhoz irányított. Szapolyai felajánlkozását a szultán 1528-ban elfogadta, így a török közvetlenül szólt bele a magyar belpolitikai harcokba.

A szultán 1529-ben megtámadta Bécset, de ez sikertelen volt. A török visszavonulása miatt a bárók nagy része továbbra is Ferdinándot támogatta. Szapolyai ugyan uralta az ország 2/3-át, de nem volt meg a kellő ereje a hatalom átvételéhez. A török és Habsburg összecsapások állandóvá váltak az ország területén, a hatalmi egyensúly kibillenésére várt mind a két fél. Az ország 3 részre szakadása megkezdődött, de továbbra sem sikerült megegyeznie Habsburg Ferdinándnak és Szapolyainak. A nemesek alkalmazkodtak ehhez a helyzethez, mindig azt támogatták, akik nagyobb hasznot ígértek nekik. Az ország egyesítése csak egy vágy volt. Váradon 1538-ban Szapolyai János és I. Ferdinánd elismerték egymás királyságát és Szapolyai lemondott utódai nevében a magyar trónról az ország egyesítése miatt. Ezt azonban a szultán előtt titokban tartották.

Szapolyai 1540-ben meghalt, így Ferdinánd a váradi egyezségre hivatkozva át akarta venni az egész országot. Szapolyai támogatói azonban János Zsigmondot királlyá választották és segítségül hívták I. Szulejmánt, akinek amúgy sem volt érdeke egy, a Habsburgok irányítása alatt álló, egységes Magyarország létrehozása. Szulejmán 1541. augusztus 29-én elfoglalta Budát, Szapolyai özvegy feleségének, Izabellának és a csecsemő királynak átengedte a Tiszától keletre eső területeket, így az ország végleg 3 részre szakadt.

A mohácsi csata megítélése

A mohácsi csata igazából egy végkifejletként értelmezhető, ami lezárja a középkori Magyarország történetét, egyben egy új korszak kezdetét is jelenti. Az, hogy a magyar végvári rendszer már nem biztosít kellő védelmet a törökkel szemben már II. Ulászló uralkodás alatt látható volt, hiszen egyre költségesebb volt a védelmi vonal fenntartása, amihez a király ráadásul nem is kapott segítséget az ország báróitól. Az, hogy a sorsfordító csata csak 1526-ban következett be igazából a török szultánok ambícióinak volt köszönhető, nem pedig a magyar védelem hősies ellenállásának. A török hatalom ekkorra vált stabillá a Balkánon, illetve ekkortól nem kellett jelentősebb külső támadásoktól sem tartania az ázsiai területeken, így el tudták kezdeni a Balkánon túlmutató európai hódítások szervezését is. Az tény, hogy ennek első állomása a Magyar Királyság volt, de a töröknek nem Buda, hanem elsődlegesen Bécs elfoglalása jelentette volna a kaput Nyugat- Európa irányába.

A magyar királyok a belpolitikai csatákkal, a bárók túlzott hatalomszerzésével voltak elfoglalva, így nem fordítottak kellő figyelmet a török veszélynek, valamint nem voltak meg a megfelelő forrásaik sem a hadsereg fejlesztéséhez és fenntartásához. Még az utolsó percben sem tudta a király, II. Lajos elérni a rendek támogatását, vagy egy nagyobb külföldi összefogást, amivel feltartóztathatták volna az oszmánokat.

A csata elvesztésében nem biztos, hogy csak Tomori játszott szerepet, bár tény, hogy ő szervezte meg a hadsereg harcvonalát, de nem szabad elfelejteni, hogy egy olyan király alatt harcolt, akinek a hatalma szinte névleges volt, a döntéseket nem ő hozta, csupán jóvá hagyta. A hadsereg összehívásával kapcsolatban minden az utolsó pillanatban történt, a magyar rendek az őket érintő kérdések rendezése után foglalkoztak csak a török veszéllyel az országgyűlésen, ezzel a hozzáállással pedig a nemzet sírját mélyítették a sokévi tétlenség után.


Kép forrása: https://www.origo.hu/tudomany/20181116-a-torteneti-tajrekonstrukcio-teljesen-mast-mutat-mint-az-eddigi-elkepzelesek.html