Széchenyi István, „a legnagyobb magyar”

A napóleoni háborúkat követő időszakban a magyar társadalmi átalakulás felgyorsult, a reformkori elképzelések alapjai erre az időszakra tehetőek. Ha az európai társadalmakat nézzük, akkor a lengyel után a magyar társadalomban volt a legnagyobb a nemesség aránya a korszakban, a kb. 10 milliós országban a lakosság kb. 5%-a nemes volt. A nemesség viszont nem volt egységes, az általuk birtokolt földterület mérete alapján tagolódott.

A főnemesi réteg rendelkezett a hatalmas birtokokkal, melyeken magas színvonalú mezőgazdasági termelés folyt. A magyar főnemesek a birodalmi arisztokráciából házasodtak, többnyire nem is éltek Magyarországon. Sokan nem is beszéltek magyarul, hanem a németet tekintették anyanyelvüknek. A főnemesség többsége hű volt a bécsi udvarhoz, aminek köszönhetően a legfőbb méltóságokat ők töltötték be. Ilyen család volt a Széchenyi is, akik felmenői között több, az országért tenni akaró, művelt arisztokrata is volt.

Széchenyi Istvánt egész életében foglalkoztatta a lélek halhatatlansága. Hívő emberként az üdvösség és az elkárhozás határait próbálta felismerni. Úgy gondolta, hogy a lelküket a földi életben nemesítők, embertársaik boldogságára törekvők jogot kapnak majd a halhatatlanságra, a túlvilági életre. Hihetetlenül aktív életútja egyik mozgatója a halhatatlanság elnyerése volt, a másik célja, hogy még életében is nyomot hagyjon, amik megőrzik emlékét az utókornak. Az utóbbit „a legnagyobb magyar” jelző által még életében elérte, s halála után is büszkén őrzi emlékét a magyarság.

Családja és neveltetése

Széchenyi István Bécsben született 1791. szeptember 21-én. A családja a bécsi udvarhoz hű, katolikus, arisztokrata származású volt. Édesapja gróf Széchényi Ferenc, a Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár alapítója volt. Anyja Festetics Julianna grófnő volt, akinek a nagybátyja, Festetics György a keszthelyi Georgikon alapítója volt. A család történetéhez hozzá tartozik, hogy anyja először Széchenyi József felesége volt, de annak korai halála miatt pápai engedéllyel hozzáment annak testvéréhez. Ebből a házasságból született Széchenyi István, a hat gyermek közül ő volt a legfiatalabb. A testvérek közül öten élték meg a felnőtt kort, három fiú és két lány. Édesapja fiatal korában jozefinista volt, de amikor II. József reformjai már sértették a magyar függetlenséget lemondott tisztségeiről. II. Lipót uralkodása idején csak diplomataként vett részt a közéletben, de később, valószínűleg a Habsburgokban való csalódása miatt teljesen visszavonult és a vallásban mélyedt el.

Gyermekkorát Nagycenken és Bécsben töltötte, a kor szokásainak megfelelő arisztokrata neveltetésben részesült. Lunkányi János volt a magántanítója, de egyes tantárgyakat szaktanárok tanították neki. Révai Miklós is tanította magyar nyelvre, de elsajátította a franciát és az olaszt is, emellett pedig rajzolni tanult és megismertették vele az építészetet is. A család otthon a magyar nyelvet használta, de mivel Széchenyi gyerekként is többet használta a németet, a német nyelvet beszélte anyanyelvi szinten, a magyart csak akadozva. A magyar nyelvet, miután bekerült az osztrák katonai iskolába szinte teljesen elfelejtette. Ennek bizonyítékai a naplói is, amiket egész életében németül írt. Wesselényi Miklóssal való barátsága miatt kezdte el újra használni a magyart, magánleveleit írta így, majd komoly erőfeszítések árán lett az egyik legnagyobb szónok és író, aki bár beszédeit magyarul tartotta és műveit magyarul írta mindig megőrizte a németes gondolkodást. Rettentően bántotta élete végén is, hogy álmaiban a németül beszél nem magyarul.

A gyermek Széchenyi szorgalmas volt, vizsgáit rendszeresen kitűnőre teljesítette. Bár magán tanítói voltak az évenkénti vizsgáit nyilvános iskolában kellett teljesítenie apja kérésére. A vallásossága csak felnőttként alakult ki, gyermekkorában inkább félt tőle apja szigorú vallásossága miatt. Családja és barátai Stefinek szólították (a német Stephan név a magyar Istvánt megfelelője), a családnevét pedig maga kezdte Széchenyinek írni és nem Széchényinek.

Igen heves vérmérsékletű ifjú volt, akitől az arisztokrata lányokat féltették. Ismert volt kicsapongó életmódjáról. házasságáról szőtt családi elképzelések többször is zsákutcába futottak, mivel jellemét nem tartották kívánatosnak a főúri családokban. 1824-ben találkozott először Seilern Crescence osztrák grófnővel, aki Zichy Károly gróf elesége volt. A nőnek több, mint 11 évig udvarolt, erről a férj és a bécsi arisztokrata körök is tudtak, de a kapcsolat a nő erélyessége miatt plátói maradt.

A szerelem hatására Széchenyi a közéleti tevékenység felé fordult, imponálni akart Crescence- nek. Széchenyi ki tudta várni az idős gróf halálát és a gyászév leteltével 1836-ban Crescence feleségül ment Széchenyihez. A 7, előző házasságból született gyermekét magával vihette Crescence és még 3 gyermekük született, akik közül csak a két fiú, Béla és Ödön élték meg a felnőtt kort. Lányuk, Julianna pár napos korában meghalt. Crescence támogatója és hű társa volt Széchenyinek élete végéig, betegsége alatt is gondoskodott róla és folyamatosan látogatta.

Katonai pályája

1804. december 2-án Napóleon Franciaország császára lett, ezzel a francia forradalom elleni koalíciók újraéledtek Európában, most Napóleon császársága ellen. Anglia volt a koalíció vezetője, ehhez csatlakozott Ausztria, Oroszország, később pedig Poroszország is. Austrelitznél Napóleon seregei megverték az egyesített orosz és osztrák seregeket 1805-ben, majd 1807-ben a porosz sereg felett is győzelmet aratott. Amikor 1809-ben Wagramnál Napóleon ismét legyőzi az osztrák seregeket Széchenyi beáll a nemesi felkelőhadba. Ekkor 18 éves volt.

Első feladatait a győri erődítmény sáncmunkáinál kapta, 8000 sáncmunkásra kellett felügyelnie. A győri vereség után a sáncokban rekedt csapatokat azzal menti meg, hogy a visszavonulási tervvel Komáromba evezett egy kis csónakban. A következő 5 évben a Napóleon elleni harcok alatt bejárja a német területeket, Itáliát és Franciaországot. A lipcsei népek csatájában ő vitte át az osztrák császári fővezér üzenetét a francia vonalakon keresztül a poroszok parancsnokának.

1810-re már csak ő katonáskodik a Széchenyi család fiai közül, Lajos bátyja és Pál öccse ekkorra megválik a katonai szolgálattól, de István életcéljának tekinti a katonáskodást. A sereg tétlenkedése miatt gyakran megy szabadságra, a bátyjait látogatja meg Bécsben és a fogadásokon megismeri az arisztokrácia világát, aminek imponálni akar. Úgy látszik, hogy a korábbi heves ifjú megtalálja a helyét a birodalmi arisztokráciában, de ez a beilleszkedés folyamatos hangulatingadozásokat okoz, gyakran melankolikus érzelmi állapotba kerül az ifjú Széchenyi.

1813-ban a hadsereg menetelése alatt súlyosan megbetegedett, a prágai kórházba került rendkívül rossz állapota miatt. A lábadozása végén egy ebéd alatt Ausztriát egy fennmaradásáért küzdő államalakulatnak nyilvánította, aminek a részei egyre inkább távolodnak egymástól és szét fog esni. Utólag derült ki, hogy a társaságban osztrák besúgó volt, és a kor gondolkodásmódjának megfelelően másfél évvel később ez a mondat Ferenc császár asztalára került. Valószínűsíthető, hogy ez volt az a mondat, ami elsőként zárta el Széchenyi katonai pályafutásának lehetőségét. 1814-ben a háború alatt többször is kitüntetett Széchenyi Bécsbe érkezik, ahol a társaság közkedvelt alakja lesz, a hazatérő hős katona szerepe pedig rendkívül hízeleg neki.

A bécsi kongresszus végeláthatatlan bálokból és mulatságokból állt, ezt Strefferl kapitány társaságában dorbézolta végig. Ekkor szeret bele sógornőjébe, az ír származású Caroline Meadebe, aki Pál felesége volt. A mai napig nem sikerült eldönteni, hogy ez a szerelem megmaradt-e plátóinak, vagy több volt annál. A tiltott kapcsolatról beszélt Schwarzenberg hercegnek, aki visszaélt a titokkal, pedig Széchenyi akkor már Hunyadi Gabriella iránt érdeklődött. Emiatt a családi közbenjárásnak is köszönhetően, hogy ne legyen nagyobb botrány megkapta az itáliai diplomáciai megbízását.

Nápolyban Avalos hercegnővel töltötte a mindennapjait, kirándult és vadászni járt. Naplója azonban tele van olyan írásokkal, amik a Bécsben hagyott szerelmek boldogtalanságát tartalmazzák. 1815-ben Napóleon visszatért Elba szigetéről, így a Pó vonalánál állomásozó osztrák seregekhez kellett mennie Széchenyi Istvánnak, hogy csatlakozhasson seregéhez. Katonai pályafutásának ez volt az utolsó szakasza. Maga Széchenyi is aktívan vett részt a folyamatos harcokban, kétszer is Szilágyi Márton nevű közvitéze mentette meg a fogságba esés elől. A háború végén a visszatérő nápolyi király, I. Ferdinánd is kitüntette a Tolentino körüli csatákban tanúsított hősies helytállásáért. Ez volt Széchenyi utolsó ütközete. Részt vett a fegyverszüneti tárgyalásokban közvetítőként, ezután visszatért Nápolyba dorbézolni. Nővérei közbenjárására visszakerült régi futártiszti helyére és abban bízott, hogy előléptetik, de a korábban Ausztriára tett meggondolatlan mondata miatt többször is kihallgatták. Csalódott a katonaság intézményében és a leszerelést is komolyan fontolóra vette. Ekkor érlelődött meg benne, hogy el kell mennie Angliába, mert a búskomorság is egyre inkább elhatalmasodott rajta. A Napóleon ellen folytatott háborúban a magyarságtudata is elhalványodott, „Minket, osztrákokat” írta naplójában több helyen is.

Utazásai

Első angliai útja nem volt tekinthető a tudatos életcélkeresésnek, inkább a saját maga belső szükségletei hajtották. Megismerte az Angliában kialakult viszonyokat, a parlament működését, a lakásviszonyokat, a lóversenyeket, az Angol bankot és az életmódot. Mindez rendkívül tetszett neki. Tanulmányozta az angol alkotmányt és kritikus gondolatai voltak az osztrák társadalmi-politikai viszonyokról. Bejutott Esterházy Pál nagykövet segítségével az angol szalonokba, ahol megismeri Lord Byron szerelmét. Hazatérve nyomott hangulatba került, csak a lovakkal foglalkozott. Angol ménest vásárolt, de a szállítmány elakadása miatt ismét Londonba ment Pállal 1816-ban.

1817 tavaszán önként bevonult Milánóba az ezredéhez. 1817-ben memorandumot intézett a császárhoz a lótenyésztés fellendítése miatt. Ebből a memorandumból egy újságcikk is megjelent 1818 végén Bécsben. A kezdeményezése nem talált támogatókra. Mivel ezt a tervét elvetette így a házasodással kezdett foglalkozni. Caroline húgába, Selinába lett szerelmes, de a házasságot a családja megtiltotta. Hogy megtalálja az új célját tudatos, szervezett utazásra készült Itáliába.

1818-ban indult el Bécsből, járt Triesztben, Padovában, Velencében is, legvégül Rómába ment. Innen indult el kelet felé. A keleti út tele volt élményekkel és megpróbáltatásokkal, megismerhette az itt élő népeket és társadalmukat is. 1819-ben tért vissza Nápolyba, ahol a postáiból értesült apja súlyos betegségéről. Metternich államkancellár segítségével sikerült a haza jutását felgyorsítania, így édesapját még életben találta hazaérkezésekor. Apjának lelkiismeret furdalása volt fia utazása miatt, így megpróbálta ismételten elintézni a Selinaval kötendő házasságot, de ez ismételten kudarcba fulladt.

Az ifjú Széchenyi ekkor már független volt anyagilag a családjától és volt tanítója, Lunkányi János segítségével elkezdte irányítani a rámaradt részt a családi birtokból. 1820-tól kezdődően egyre több szakirodalmat olvasott a birtok igazgatásáról és a gazdaságról és levelezésen keresztül irányította a birtokai ügyeit. Újabb utazást tervezett, de 1820 nyarán ismételten be kellett vonulnia. Debrecenbe vezényelték, amiben az volt az érdekes, hogy korábban nem járt még Magyarországon, így szembesülnie kellett a korabeli magyar valósággal.

1820 szeptemberében elhunyt a sógornője, Caroline, innen kezdve vált egyértelművé, hogy valamilyen korai fázisban lévő pszichés betegsége volt Széchenyinek, ez váltotta ki a gyakori búskomor hangulatát is. Az egyértelműen kijelenthető, hogy memóriájára, általános értelmi képességeire ez nem volt hatással.

1819-től egy amerikai utazás volt a fő célja, de ezt a császári udvar nem támogatta, így többször is elutasította kérelmét Metternich kancellár. Ennek az elutasításnak lett az eredménye az angliai utazás 1822-ben Wesselényi Miklóssal („ az árvízi hajós”), akivel barátok is voltak, bár később az eltérő politikai nézeteik miatt megromlott köztük a kapcsolat. Az utazás célja a lótenyésztés és a lóversenyek megismerése volt.

A lóverseny ügye és a fejlődés lehetőségei

A külföldi, főleg az angliai tapasztalatai rádöbbentették arra, hogy Magyarország mennyire el van maradva más európai államokhoz képest. Ekkor kezdett el foglalkozni olyan közintézmények alapításával, amik a szellemi életet és a gazdaságot is képesek lennének felpezsdíteni. Első ilyen terve a lóverseny meghonosítása volt, amit itthon és Ausztriában sem ismertek. Angliából hazatérve ennek az ügynek az előmozdításán dolgozott.

1825-ben elkísérte Esterházy Pált Franciaországba X. Károly koronázási ünnepére, ahol meglátta a Canal du Midi csatornát. Ennek a hatására a Duna és a Tisza szabályozása és annak lehetőségei is felkeltették a figyelmét. Hazatérésekor az országgyűlés munkájába kapcsolódott be. Első felszólalása a felső táblán nagy feltűnést keltett, mivel a szokásokkal ellentétben nem latinul, hanem magyarul tartotta beszédét.

Az 1825-1827-es országgyűlésen még reformokat ugyan nem fogalmaztak meg, de a magyar nyelv ügye már itt is jelen volt. Ekkor ajánlotta fel Széchenyi birtokainak egy éves jövedelmét egy, a magyar nyelvet fejlesztő tudós társaság támogatására. Felajánlását több arisztokrata is követte, így megteremtették a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásának feltételeit.

A lóversenyek meghonosítása miatt lóversenypályát építtetett, aminek a megnyitóján barátjával, Wesselényivel és Esterházy Mihállyal ők hárman voltak a bírák. Innen kezdve a magyar lóverseny és lótenyésztés legfőbb pártfogója és szakértője lett. 1827-től a Kaszinó létrehozásán munkálkodott, a magyar mágnásokat levelekben kérte, hogy felajánlást tegyenek a Kaszinó megépítésére. A Kaszinó nem csak a szórakozás, hanem a politikai eszmecs helyszíne is lett volna. Támogatta, hogy a zsidók is tagjai lehessenek a Kaszinónak, de ezt az elképzelését leszavazták.

A katonai szolgálata még mindig tartott, amire Metternich többször is emlékeztette felszólalásai miatt. Azért, hogy ne zavarja az a kettősség, hogy egyenruhában a birodalmat, az országgyűlésen viszont Magyarországot szolgálja, 1826-ban kérte elbocsátását a katonai szolgálatból.

A politikai és a közéletbe való bekapcsolódása mellett régi vágya, hogy a Duna a kereskedelem és a közlekedés fejlesztése érdekében nélkülözhetetlen mindvégig megmaradt. 1833-ban megkapta az engedélyt, hogy a folyó szabályozását és hajózhatóvá tételét, a Vaskapu megépítését személyesen felügyelje. A gőzhajózás elindítása miatt felkarolta a Duna- gőzhajózási társulat ügyét, emellett a Tiszán elsőként ő hajózott el gőzhajón Szegedre, illetve támogatta a balatoni gőzhajózást is.

Reformtevékenysége, elképzelései sokszínűségét az is bizonyítja, hogy nem csak a politikai életben akart változásokat, nem csak a nemzeti ügyeket karolta fel, hanem látta az ország fejlődési lehetőségeit közgazdasági szempontokból is. Megalakította a Magyar Országos Gazdasági Egyesületet, ezzel felkarolta az állattenyésztést. A Lánchíd építésének előkészítésében tevékenyen részt vett, maga felügyelte a szerződés megkötését. Sajnos a hídon soha nem ment át, mert az átadásakor már a döblingi elmegyógyintézetben volt. A Duna mellett felismerte a Tisza szabályozásának fontosságát, a közlekedésügyi osztály vezetőjeként a munkálatokat kinevezése után azonnal meg is kezdte.

Irodalmi munkái

1828-ban már megjelent Széchenyi Lovakrul című műve, ami nem csak a hazai lótenyésztést elemezte, hanem már a lehetséges haszon miatt beindított vállalkozások lehetőségéről is szólt. A témája miatt nem volt alkalmas a polgári átalakulásban résztvevő minden társadalmi réteg figyelmének megragadására, ezért nem igazán volt sikeres a mű.

1830-ban a Hitel viszont már országos figyelmet keltett, hiszen nem volt korábban olyan gazdasági-társadalmi átalakulást taglaló mű, amit arisztokrata írt volna egy nagyobb átalakulást követelve. A mű még hat kiadást élt meg, sikerét nem csak a szerző származása garantálta, hanem az a tény is, hogy sokan egyetértettek a szerző által felvetett problémákkal és azok megoldási lehetőségeivel. Széchenyi a gazdaság fejlődése érdekében akarta meggyőzni a nyilvánosságot a szükséges reformokról. A feudális kiváltságokkal rendelkező nemeseket meg akarta győzni, hogy pont a kiváltságok gátolják a fejlődést és nem szolgálják az érdekeiket. Szerinte az ősiség akadályozza a hitelek felvételét, a jobbágyi szolgáltatások, főleg a robot hátráltatják a nemeseket a hatékony gazdálkodásban, a vámmentesség pedig a kereskedelem fejlődésének legfőbb akadálya.

Széchenyi igyekezett elkerülni a társadalmi konfliktusokat, lassú, de folyamatos fejlődést akart, nem hirtelen változtatásokat és forradalmat. Igyekezett kerülni az összeütközést a Habsburgokkal, sőt, éppen Ausztriától akart védelmet kérni az oroszokkal szemben. A reformok vezetőit az arisztokrácia tagjai közül akarta kiválasztani, mivel a népet könnyen befolyásolhatónak tartotta. A helyzet érdekességét az adta, hogy pont a köznemesek támogatták a programját legjobban.

A Hitelt követően Széchenyi 1831-ben kiadta a Világ című művét, melyet a Hitel védelmének szánt gróf Dessewffy József támadásával szemben. Ekkor már el akarta ismertetni a magyar nemzettel, hogy mindenben elmaradásban van, nem csak a gazdaságot, hanem minden mást is át kell szervezni, legyen szó a társadalomról, vagy a politikáról. Buda és Pest egyesítésének gondolata ebben az írásában jelent meg.

1832-ben A magyar játékszinrül című röpiratában a színjátszást karolta fel és színház építésére keresett pártfogókat. 1833-ban a Stádiumban rendszerbe foglalta gondolatait. A műben 12 pontba szedte a reformterveit és még jobban kifejtette őket. 1834-ben a Vaskapunál folyó munkálatok mellett megírta a Hunniát, amelyben a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett foglalt állást.

Kossuth és Széchenyi ellentéte

Kossuth Lajos adta Széchenyinek „a legnagyobb magyar” jelzőt még 1840-ben a reformokat támogat és saját anyagi javait erre fordító nemes elismeréseként, de reformelképzeléseik többször is szembefordították őket egymással.

Széchenyi a Kelet népében 1841-ben Kossuth reformjait támadta, nem akart szembefordulni Ausztriával. Többször is óvatosságra intette a Kossuth Lajost támogatókat az 1843-1844-es országgyűlésen is, mondván, Kossuth elképzelései túl radikálisak, nem elég megfontoltak, illetve végérvényesen szembe fordítják az országot a Habsburg udvarral. 1847-ben ismét türelemre intett Kossuth politikájával szemben, kiadta a Politikai programtöredékek röpiratát, de komolyabb hatást nem ért el.

Kettejük ellentétét a sajtó élezte ki, hiszen ezekből folyamatosan értesülhettek az olvasók a kettőjük között folyó vitákról. Gondolataikat folyamatosan kifejtették, Kossuth a teljes egyenlőséget hirdette, Széchenyi viszont a jogok gyakorlását vagyoni es kulturális jellemzőkhöz kötötte volna. Széchenyi a nemzetiségekkel szemben is türelemre intett, Kossuth ezzel szemben nacionalista volt és az asszimilációt támogatta. A gazdaságot érintő kérdésekben Széchenyi az angolszász mintájú szabadpiaci leveken működő gazdaságot akarta megteremteni, Kossuth viszont a protekcionizmust látta a fejlődés útjaként.

Az ország többsége és az ellenzéki politikusok az 1840-es évekre Kossuth mellé álltak. Bár kettejük ellentéte a korszak meghatározó mozgatója volt nem szabad elfeledni, hogy Széchenyi alapos helyzetfelismerése és felmérései nélkül nem kezdődhettek volna el a reformkor meghatározó mozzanatai, melyekre a politikai irányvonalak is épültek.

Széchenyi helyet kapott az első felelős magyar kormányban. Batthyány Lajos meghívására ő lett a közlekedés- és közmunkaügyi miniszter. Felkérése bár logikusnak tűnik, hiszen a közlekedés fejlesztésében óriási érdemei voltak, mégsem érezte helyesnek maga sem, hogy egy az ő elképzeléseinél lényegesen radikálisabb kormányban legyen miniszter Kossuth Lajossal együtt. A radikálisok pedig túl konzervatívnak gondolták a kormány tagjának. A Kossuthtal meglévő ellentét folyamatosan jelen volt, így öt hónap után lemondott tisztségéről.

Betegsége és halála

Orvosa javaslatára lépett ki a kormányból és egyenesen Döblingbe ment elmegyógyászati kezelésre. Széchenyi nem tudott megbirkózni azzal a helyzettel, hogy ő hű maradt volna a Habsburgokhoz, de a szabadságharcot nem tudta megfékezni, így végleg szembekerült Magyarország és Ausztria. A nemzethalálról voltak víziói, amiket ő okozott, így saját maga is belátta, hogy el kell hagynia Pestet.

Döblingben hosszú éveket töltött és állapota annyira feljavult, hogy levelezni is tudott, valamint irodalmi munkásságához is visszatért. Rendszeresen fordultak hozzá politikai tanácsokért Magyarország helyzetével, jövőjével kapcsolatban az 1850-es évek folyamán. Irodalmi tevékenysége folytatásaként kijavította a Pesti por és sárt, valamint a Hunniát is. Itt írta meg az Önismeretet, amiben a gyermeki tehetség fejlesztésével kapcsolatos pedagógiai eszméit fogalmazta meg.

1859-ben maga is kiadatott Londonban egy Magyarország politikai helyzetének ismertetésére és rendezésére vonatkozó művet, ami az Ein Blick (Pillantás) címet viselte és válasz volt az Alexander Bach rendszerének jogosságát igazoló Rückblickre (Visszapillantás). Ebben kigúnyolta a Bach- rendszert, pellengérre állította a Habsburg udvar képviselőit és még magát a császárt, Ferenc Józsefet is megkérdőjelezte, mondván, hogy a jog szerint ő nem magyar király, csak egy trónbitorló. A mű szoros összefüggésben állt halálával.

1860-ban házkutatást tartottak az elmegyógyintézetbeli szobájában és elkobozták írásait, ami alapján politikai összeesküvéssel vádolták meg. A félelem miatt, hogy el kell hagynia az intézetet, az újra rátörő politikai aggodalmak és egy közeli barátja váratlan halála miatt feltehetően önmaga vetett véget életének fegyverével 1860. április 7-ének éjszakáján. Halálával kapcsolatban elterjedt, hogy a bécsi udvar ölette meg, de a korabeli források szerint inkább bíróságon akarták meghurcolni, mint megöletni.

Temetésén, Nagycenken több, mint tízezren vettek részt, pedig Bécs utasította a helyi plébánost, hogy tartsa titokban az időpontot. A plébános ennek ellenszegült, így sokan el tudtak menni a temetésre. Az MTA gyászünnepélyét Pesten tartották. Báró Eötvös József mondta a emlékbeszédet. A gyászoló tömeg nyolcvanezer fő lehetett.


A kép forrása: http://www.oszk.hu/hirek/szechenyi-istvan-kotetei-mek-ben